575 Keszthely Triathlon 2018

A verseny után nem sokkal ezt írtam: “Hát ez kemény volt. DNF is not an option. A kisördög azért sokszor dumált… De nem hagytam magam!”. Röviden ilyen volt: úszás elsőfokú viharjelzésben, bringa szélben, futás szakadő esőben. Versenybeszámoló következik, kicsit bővebben.

A verseny előtti nap már megérkeztünk Keszthelyre. Rajtcsomag átvéve, cuccok összepakolva, bringa, sisak felmatricázva. A várható időjárás kicsit gondolkodásra késztetett, hogy miket is pakoljak a zsákokba (Depózz okosan!), de végül a helyére került minden. Kivéve a neoprén ruhát, mert azt sikerült otthon hagynom Budapesten… mint kiderült, nem is lehetett használni, így nem volt gond. Este nehezen aludtam, fülledt meleg volt, a gyerekek is forgolódtak sokat. Valamennyit azért sikerült pihenni.

Reggel 5-kor kelés, gyors reggeli, és indulás a depóba. Kenesén későn érkeztem és nagyon kapkodósra sikerült a depózás, itt több időt akartam magamnak hagyni. Kellett is, mert a zsákos rendszer kicsit bonyolultabb, mintha a bringa mellett a táskából pakolnék, és minden kéznél lenne. Hamar kiderült, hogy jó lett volna váltócipőt hozni, mert a lábam még fázott papucsban. Illetve egy váltópóló sem ártott volna, mert póló nélkül is hideg volt még reggel. Persze mindenre van megoldás (papucs-zokni, esőkabát).

Az úszás rajt előtt sikerült még néhány megnyugtató szót váltani az edzőmmel (köszi AtiCoach!) és indulhatott a bemelegítés. A szokásos átmozgató sort végeztem el, amit még Kropkó Pétertől tanultam az Ironman 70.3 Budapest Triathlon Club-os időkből (a régi szép idők…). Aztán irány a víz. Kellemes meleg volt, tényleg semmi szükség nem volt a neoprénre. Hamar 8 óra alatt, és elindult a verseny…

Az elsőfokú viharjelzés ellenére nem voltak nagy hullámok. Beálltam a tömeg végére, nem akartam verekedni, nem az idő volt a fő cél. Pulzus alacsonyan volt, nyugodtan indultam el. Szinte végig tudtam úszni a saját tempómat. Sajnos a kisebb-nagyobb adok-kapok most sem maradt el, de meglepetésre nem a bójáknál, hanem útközben voltak “sűrű” szakaszok. Mindegy, ez együtt jár a nyíltvízi úszással 🙂 Egyenletesen haladtam, fogytak a bóják és a méterek. Kicsit lassabban mint terveztem, de időben befejeztem az úszást. Érzésre nem vett ki sokat belőlem az első szám. Futás öltözni!

A T1-et inkább hagyjuk… de tanulságnak, magamnak leírom a bénázásomat. A csomag a helyén volt, most nem vitte el senki. Nem is ázott be, mert nem jött a várt eső. Szuper! Irány az öltöző sátor. Bringás ruhák kipakolása, vizes ruha le, törölközés, jobbra lányok, balra fiúk… akkor ez egy koedukált sátor most, nyugtáztam magamban. Először a pulzuspántot felejtettem el felvenni, majd felvettem a bringás mezt, de a kantárokat nem, így leszenvedtem magamról a mezt (ami félig vizesen elég nagy kihívás), fel a kantárokat, bringás mezt újra vissza. A többit már kint a padon, ahol kényelmesebb volt pakolni. A szokásos “fantasztikus” időt hoztam az első depózáskor, de végül elindultam a bringés körre. Biztos, amit biztos, a szélmellényt begyűrtem a mez zsebébe, hátha kelleni fog. Jelentem: kellett!

Azt tudtam, hogy a bringa pálya majdnem 1000 méter szintet tartalmaz. Azt is tudtam, hogy lesz szél. Azt is tudtam, hogy az emelkedők nem az erősségem, így lesz küzdés. De hogy az utolsó 10 km-en az emelkedőkhöz még iszonyat szembeszél legyen, na azt nem sejtettem. Azaz tudtam, tudtam, csak nem sejtettem 🙂 De ne szaladjunk ennyire előre. A kivezető szakaszt gyorsan letudtam. Az első kör is rendben volt, fejben számoltam az emelkedőket, melyik rövid, melyik nyúlik el. Emlékeztem a jó tanácsra, hogy nem szabad lendületből tolni az emelkedőket, mert ahhoz hosszúak. És valóban. Túl hosszúak… 🙂 Az első körben visszafelé sikerült elhagynom a sisakom szemüvegrészének az orrnyeregvédő szivacsát. Ez elég kellemetlenül vágta utána az orromat, folyamatosan igazgatnom kellett a sisakot. Legalább valami elterelte a figyelmem a folyamatos hullámvasútról. Nem annyira őszinte mosollyal fordultam rá a második körre. De jól esett az edzőm bíztatása a fordítónál, nincs megállás. A második kör már szenvedősebb volt, mintha az emelkedők is hosszabbak lettek volna. Nagyon vártam a visszafordítót. Előtte még közbeiktattam egy technikai szünetet is. Utána csak az járt a fejemben, hogy megkeresem az orrvédő szivacsot, mert nem akarok új plexit venni… szerencsére meg is lett, szépen az út szélén, egyben, sértetlenül. Végre egy kis sikerélmény 🙂 Le a kalappal az önkéntesek előtt, hihetetlen munkát végeztek, az utolsó versenyzőig. Rajtuk kívül ugye nem volt szurkoló a bringapályán, de ők jól hozták a formát! 🙂 Aztán kezdett elég csúnyán beborulni, és az utolsó 10 km-re olyan szembeszél lett, hogy megtörte az addig sem pompás sebességem, és jelentősen visszafogott a haladásban. Onnantól kezdett el csak igazán dolgozni a kisördög a vállamon: “Hagyd a fenébe, már nem érsz be szintidő alatt”. De nem hagytam a rossz gondolatokat irányítani, és tekertem tovább. A pályán végig jól esett a szélmellény, amit a rajt utána kb 5 perccel magamra is vettem már. Sokan egyrészesben tolták, minden tiszteletem, hogy nem fagytak rá a bringára!

A kisördöget, az emelkedőket és a nagy szelet legyűrve visszaértem. Irány az újabb öltözés. Itt is minden rendben volt a zsákkal, komótosan elkezdtem öltözni, mert éppen elkezdett szakadni az eső. Gondoltam pihenek egy kicsit a futás előtt. Erre kintről hallom a versenybírótól: “Uraim, ha szeretnének futni, akkor hajrá. 2 perc múlva zárjuk a depót!”. Remek. Kisördög újra belelkesült és azt mondogatta: “Ülj le, várd ki azt a 2 percet. Fáradt is vagy, az eső is szakad. Most komolyan le akarsz futni egy félmaratont?! Normális vagy?!?!?!”. De nem ezért jöttem ide. Ha van lehetőségem megyek. Így gyors bepakolás a zsákba, és irány a futópálya!

4 kör. Nem több, nem kevesebb. Nem 21km, nem egy félmaraton. Csak 4 kör. Ez volt a mantra: “Ha megvan 1, már csak 3. Ha megvan 2, az már a fele. Ha megvan 3, akkor már csak 1. Ha elkezdem az utolsót, akkor már be is fejezem.”. Az első kör jól ment, megismerkedtem a pályával. A második is jól ment, de a harmadiknál kezdtem érezni a bringát, és újra megjelent a kisördög: “Lehet hogy már nem engednek ki a 4. körre. Milyen jó lenne, ugye?”. De most sem hagytam győzni, gyors fejszámolás után beláttam, hogy reális esélyem van szintidőn belül befejezni a versenyt, szép egyenletes tempóval. Ez volt a cél. Átfutottam a depón, ahol már a versenyzők 99%-a sörözött, dinnyézett, ÜLT, pihent. Kemény volt kimenni az utolsó körre. De ott várt a család egy része, szurkoltak. Menni kell! A pálya szinte már üres volt, a szurkolók nagy része már bekísérte a hozzátartozóját, a város is kiürült. A főtéren a szpíker szerencsére rendületlenül nyomta a szöveget, az adott egy kis löketet. Tudtam, hogy ma utoljára kell átfutnom a kastély kerten, ami a negyedik kör végére sokat vesztett vonzerejéből. De onnan kifelé már lejtett az út, az nekem már a célegyenes volt. Külön köszönet Ágiak és Ferinek a lelkes szurkolásért az utolsó körben is! Sokat segített! Amikor újra beértem a depóba, ott várt a család, és végre én is átfuthattam a csillagkapu alatt, Petrával. Katartikus élmény volt. Megcsináltam. Újabb féltáv a zsebben. Fáradtan, de boldogan, becsülettel végigcsinálva 🙂

És persze az élet itt nem áll meg. Kis pihenés után folytatódik a felkészülés a következőre. Gratulálok minden sporttársnak a szép eredményekért. Irigykedve nézem az időket és teljesítményeket. Szuperek vagytok! Példaképek! És köszönöm, hogy pályán és pályán kívül is sokan szurkoltatok. KÖSZÖNÖM!!! Nemsokára újra találkozunk…